|
Érdemes elolvasni!
Lehet dilizni hogy melyik politikai erő mit csinált a MALÉV berkein belül, ez az ember benne volt és látta, érezte, átélte.
malazs válasz | megnéz 2012.02.06 23:40:29 ? (41979)
Lehet neked és pár embernek ismerős lesz ez az írás, elnézést a hosszáért,de azt hiszem ebben is sok minden benne van, egy ex Stuvitól származik,remélem nem gond hogy becopyzom:
"Hölgyeim és Uraim, jó napot kívánok! Üdvözöljük Önöket a Malév Boeing 737-es repülőgépének fedélzetén. A repülési idő??. A repülési idő harminc év lett. Nem kevés, nem is sok. Nekem az életem. A nagy találkozás, a nagy szerelem, mint azoknak a volt kollégáimnak, akik most vállukra dobott egyenruháikkal sietnek a parkolóba, hogy mihamarabb túl legyenek az utolsó pillanatokon. Nézem az interneten a fotókat és sírok. Megismerem néhányukat. Nem így kellett volna ennek történnie, és nem történhetett másként, csak idő kérdése volt, mikor következik be. A legnagyobb vesztesek persze ők, ezek az emberek cókmókjukkal a vállukon. Mehetnek világgá, azt mondják, tárt karokkal várják őket. Bizonyára így van, hiszen jó szakemberek. Mennek majd, ha tehetik, de a szívük, az életük össze van törve, tudom. Meg aztán nem képmutatás ez? Hová menjen az a senior légi-utaskísérő, aki már nem kezdő, de még repülni szeretne. Hol várják őket? Tudásuk megfelel a nemzetközi előírásoknak, de a földön semmire nem konvertálható. Sok mindent tudnak, de igazából semmi mást, csak repülni. Fegyelmezett emberek, így vannak kiképezve, vészhelyzetek kezelésére, az utasok, a gép, az értékek mentésére. Most sírnak, egymásba kapaszkodva fuldoklanak, mert elfogyott a levegő körülöttük. Ezzel a helyzettel nem tudnak mit kezdeni. Egy repeseményből, az elmúlt harminc-harmincöt évben katasztrófa nem, csak néhány kisebb esemény volt nem utolsó sorban nekik köszönhetően, szóval, a hibákból lehet tanulni, és ők tanultak is minden esetben. De most nekik kellene levonni valamilyen következtetést? Időben el kellett volna menni ebből az országból, ennyi. Azt hittem, jól csináltam, amikor 2008-ban általános unszolásra többedmagammal éltem a korkedvezményes nyugdíj lehetőségével. Ma meg nagyon fáj, hogy azon a pénteken nem lehettem ott azokkal, akikhez ma is tartozni érzem magam. Megúsztam repesemény nélkül, nem kaptam végkielégítést, de megmaradt az ID-m, repülhettem kedvezménnyel, amikor akartam, egészen péntek hajnalig, és még viszonylag jó nyugdíjat is kapok. Azaz már járadéknak hívják, mert visszamenőleg átminősültem. Ettől kimondottan vacakul érzem magam. Mi történik itt? Úgy érzem, büntetnek. Repülhettem volna még, de igazából nem hagytak. Ravasz lélektani hadviselést folytattak ellenünk, hogy menjünk el. Megtettük ezt a szívességet, és most nem érzem jól magam. Az új törvény szerint még hét-nyolc évet kellene dolgoznom, valahol. Úgy mentem el, hogy nem volt katarzis, az utolsó utamat lemondtam, így az utolsó előtti lett az, egy New York. Történetesen annak a Boeing 767-esnek is az utolsó útja, aztán lehúzták a fűre. Nem volt búcsúztatás, virágcsokor. Nem akartam szembesülni a véglegessel. Kipakoltam a szűk, fémlapos öltözőszekrényem, és minden kitisztított egyenruha darabot kiakasztottam a fogasra. A táskáimat kiürítve mellé tettem, a cipőket kidobtam, levettem a nevemet a levélládáról is. Gyorsan, határozottan járt a kezem, nem gondolkoztam. Leakasztottam a levélládám kulcsát a kulcscsomóról, és minden egyébbel együtt leadtam. Semmit nem vittem magammal, a tétések nem találtak volna semmit a kocsimban, ha akkor kinyittatnak. Otthon sincs semmi Maléves. Én még az A-portán hajtottam ki. Ott jártunk be, ott parkoltunk. Még mosolyogva tudtam odaköszönni a portásnak, és egy nagy beszívást követő kifújással, egy levegővel áthajtottam a legendás kapun, utoljára. Persze, hogy eszembe jutott a régi fenyegetés: ott az A porta, ha valami nem tetszik, ki lehet sétálni rajta. Progresszív hozzáállás, nem kétséges. Ha valami kritika hagyta el a szánkat, megkaptuk, a fonodában mindig van felvétel. Ha nem tetszik valami, el lehet menni. A porta. Soha többet nem léptem át rajta. Leginkább azért, mert csak úgy tehettem volna meg, ha megmondom a nevem, amit felírnak egy látogató kártyára, és valaki lejön értem, hogy bekísérjen az épületbe. Ezt nem, ezt képtelen lettem volna végigcsinálni. A sétáló cédulával végigjárni az irodákat, aláírást, pecsétet kérni, nem a legrosszabb volt az egészben. A legnehezebb pillanat az volt, amikor az ID kártyámat kellett leadom. Megszakadt a szívem, de nem sírtam, fegyelmeztem magam, hisz én is így voltam dresszírozva. Nem volt gyászmunka, azóta sem. Azt hittem, nincs rá szükségem. Nagyot tévedtem. Csak most, amikor a kollégáimat nézem és commentjeiket olvasom a facebookon, látom be, hogy négy éven keresztül áltattam magam. Igazából most szakadt el a láthatatlan köldökzsinór. Innen már nincs vissza, nincs tovább. Ha volna még hátra egy harmincas, semmi nem lenne ehhez fogható. A repülés lett a hivatásom, megtaláltam benne önmagamat, a Malév lett a családom. Mind az a néhány ezer ember, akivel találkozáskor jelszót váltottunk, (?jelszavunk lészen? ?) köztük az néhány száz, akivel egymás mellett ültünk több ezer fel és leszállás közben, akiknek a kávéját kavartam, akikkel éjszakánként az utas üléseken próbáltunk aludni néhány órát, mert nem volt értelme szállodába menni, akikkel többet tudtunk egymásról, mint a saját családunk. A beszélgetések egy másik járat fedélzetén, egy következő településen folytatódtak. A fluktuáció ismeretlen fogalom volt. Aki Maléves lett, az is maradt a nyugdíjig, még ha az elején elképzelhetetlennek tűnt is, hogy valaki ezt évtizedekig képes lehet csinálni. A békeidő sokáig tartott, jól elvoltunk egymással, dolgoztunk, eszünkbe sem jutott, hogy másban is ki kellene próbálnunk magunkat. Az egymást követő vezérigazgatókkal jöttek a fiatal managerek, új idők új dalaival, és azt éreztették, hogy birkák vagyunk, amiért egy munkahelyen dolgozunk ezer évig. A ciki kategóriába csúsztunk, bénák lettünk, ósdik, őskövületek. Fogalmuk nem volt arról, mit jelent szeretni azt, amit az ember nap mint nap csinál, milyen az, hajnalban kifelé menet a reptérre belenézni a felkelő napba, és azt gondolni, ma szép repülős időnk lesz. Találgatni, ki lesz a személyzet, a kapitány parancsára zárni az ajtót, lejátszani a Malév szignált, és üdvözölni az utasokat. Áttörni a felhőkön a gép orrával, és belemerülni a végtelen kékségbe. Nézni fentről a térképet, felismerni a hidakat, a hegyeket, idegen városok rajzolatát. Elemelkedni a földtől, majd újra meglátni a kivilágított pálya fényeit. Hallgatni a fiúk rádiózását, limacharlyalfa, és biztonságban érezni magunkat. Nézni az eget, amikor két szabadnapra véletlenül egy harmadikat kaptál, és érezni a hiányt. Találgatni, melyik járat húz el a fejed fölött a levegőben, miközben pPontosan tudod, mit csinálnak a lányok a leszállás előtti percekben, és szinte hallod a fiúk check-listjét. Nem tudhatják, mert csak a közvetkező szerződést, a végkielégítést tartalmazó záradékot látták maguk előtt. és mert soha nem dolgoztak csapatban. Csak team-ben, az meg nem ugyanaz. Ha ez a ragaszkodás balgaság, akkor szívesen vállalom. A mai politikusok zöme is első munkahelyén dolgozik. A hasonlóság itt véget is ér. A Malév az egyik utolsó kézi vezérlésű szocialista nagyvállalat, mert az maradt a fekete péntekig, hisz mindenkinek így volt jó. Minden más hazugság. ? Akik lehúzták a rolót, nem tudják, mit tettek. Nem mérlegelték a következményeket. Nem tudják, mit vettek el az országtól, mellesleg az utasoktól, és tőlünk, malévesektől. Aki a fedélzetre lépett, már otthon érezte magát. ?Végre magyar szót hallunk? ? mondták, és mi mindent meg is tettünk, hogy otthon érezzék magukat. Persze ők nem fognak várni, amíg lesz valami új, elmennek, mert repülni kell, mással. Ez történt egy sor, köztük a New York-i járat bezárásakor is. Sikeresen bebizonyították, hogy nem gazdaságos. Ami máshol működött, nálunk nem ment. Az utasaink más légitársaság statisztikáját javítják. Felfoghatom úgy is, hogy az ország lett kevesebb néhány négyzetméter fedélzetnyi területtel. Eldobtuk, nem kell. Nesze nektek országimázs, hungarikum. Felszállópályára állítjuk a Malévet, bla,bla,bla??. Soha nem hittük, mert már az első lépések elárulták a hozzánemértést. Kellett a kassza, pénz be és kifolyatása, az ingyen jegy. Nincs a világon vállalat, amit ennyiszer világítottak át, mint a Malévet. Amelyet ennyiszer akarták átszervezni, modernizálni, IT-rendszerrel ellátni. Pénz be, pénz ki. Az átkosban tiszta volt a kép: ugyanaz a távolság nyugatra drágább, mint keletre. A külképviselőkről tudni lehetett, hogy honnan jöttek, nem szidtuk előttük a rendszert, de segítettünk nekik, ha nem tudtak megszólalni angolul, németül. Aztán bezárták a külföldi irodákat, átterelték a forgalmat az internetre, évek jöttek, évek mentek és az utasforgalom izzadságos kommunikációval sem emelkedett hárommillió fölé. Pedig boldog boldogtalan hozzájutott kedvezményes utazásra jogosító ID kártyához. Ők voltak azok, akik feltétlenül tudatni akarták velünk, hogy a vezérigazgatóval teniszeznek, vagy egy IG taggal vitorláznak. Vitte a pénzt az értelmetlen sajtókampány, ostoba reklámok, de a tálcákon egyre kevesebb volt az ehető. Utast nem hozott, de az aktuális holdudvar nagyot kaszált. Tudtuk, hogy azért kell az átázó hányózacskót dugdosnunk az ülészsebbe, mert valakinek a valakije?Azért kínáltuk azt, és csak azt a bort, ásványvizet, mert valakinek a valakije? Hogy ne adtunk volna a látszatra? Adtunk, big time. Rendeztünk bor- és ételbemutatót, hívtuk a sajtót, ha kellett, hanem. De még gépeket is politikai alapon lízingeltünk, hogy néhány év múlva nagy ráfizetéssel szabaduljunk meg tőlük. Valaki jó helyre volt bekötve. Kerül, amibe kerül. Minden csak kommunikáció. A nemzetközi helyzet meg fokozódik? Egyetlen vezérre emlékszem, aki sikerrel és az állomány teljes támogatásával tolta a cég szekerét, de ő meg kilógott a sorból, a politika időben észbe kapott, félretolta, és mi végérvényesen magunkra maradtunk. Az utolsónak jutott a legnehezebb feladat, látta, tudta egy ideje, és nem szólhatott. A politika ott volt a döntés asztalánál, és még arra sem ügyelt, hogy ne látszódjék. ? 1979. május 3-án kezdtem repülni. A katasztrófasorozat már mögöttünk volt, de még szinte naponta beszéltek róla az idősebb kollégák. Emlegették az elveszített társakat, keringtek a legendák. Lezárult az Iljusinok korszaka is, megérkeztek az akkor modernek számító TU-154-esek. A volt vadászpilóták mellett egy új generáció lelkes pilótái ültek a balülésben. Fiatalok voltunk, külföldre jártunk, kerek volt a világ. A politika a rendszerváltásig nekünk nem okozott fejfájást. Ha az ember elég határozott volt, ki védhette, hogy beszervezzék, mert még itt is látott a rendszer jelenteni valót. Egyszer valóban jelentettük, hogy kolléganőnk lement Burdáért Berlinbe, és nem jött vissza indulásig. Egyébként béke. Voltunk mi, és voltak a kormánygépesek. Az igazán fontos elvtársakat ők vitték, Afrikába, Vietnamba, aki nálunk utazott, csak ritkán követelt magának többet annál, amit nyújtani tudtunk. A ?Tudja maga, ki vagyok én?? ? kezdetű beszélgetések egy ?- Nem?- mel hamar véget értek. A stílus viszont fennmaradt, és visszaköszönt ezerszer évekkel később sokkal több arroganciával, a megsemmisítés vágyával. Persze, hogy tudtuk, ki-kicsoda. Ki az a ? más körülmények között hittel érző politikus -, aki a Business első sorában alpári módon viselkedett, vagy aki balról, a második üveg bornál már szinte házaséletet élt a titkárnő-barátnővel. Szerencsére mindig volt utas-utas mellettük, akik visszamosolyogtak, megköszönték, és kedvesek voltak. Nekik sem került semmibe, mint ahogy nekünk is ingyen volt mindig a mosoly. A politikusnak talán tiltva volt. Komolyak maradtak, komolyan rúgtak be. Komolyan betartottak, ha akartak. A rendszerváltás után hirtelen minden politikai kérdés lett. Az újságkínálat is. Az a miniszter, aki szanaszéjjel hagyta a világban az iratait, feljegyzéseit, képes volt késleltetni a felszállást, amíg nem szereztük meg kedvenc napilapját. A nagypolitikának is megvan a maga fejezete a Malév történetében. A tragikus katasztrófa ellenére végig jártunk Bejrútba, légihidat képeztünk Kelet-Berlin és Budapest között, és találkozhattak azok, akiket elválasztott a fal. A kivándorló orosz zsidók, a balkán háborúból menekülők ezrei is a mi fedélzetünk békéjében nyugodtak meg. Ha őszinték akarunk lenni legalább magunkhoz, látnunk kell, a Malév agóniája nem az utóbbi másfél év, de nem is az azt megelőző nyolc története. A métely alighanem már a kezdetekkor megtámadta, és soha nem engedte gyógyulni. A kór neve politika, nem balos és nem jobbos. A Malév remek homokozó volt minden oldal számára. Azt mondtuk, a cég olyan kicsiben, mint nagyban az ország. Láttunk mindent, hallottunk mindent, véleményünk is volt, de senkit nem érdekelt. Asszisztáltunk a sorozatos vezérváltáshoz, időről-időre vonultunk a hangárba az állománygyűlésekre, hogy végighallgassuk, hogyan tervezi az aktuális mágus felszállópályára állítani a céget. Előbb csak szóval és hangosítással, később prezikkel, és szlájdokkal. Eleinte hittünk nekik, mert így szocializálódtunk, és mert hinni akartunk, aztán eljött az az időszak, amikor oly abszurddá vált a kommunikáció és annyira ellentmondott a valóságnak, hogy már csak néztünk ki a fejünkből, és nem hittünk. Szép szavak, fordulatok, majd mi leszünk Közép- kelet-Európa vezető?Ismerős? 1979. január 3-a óta ugyanazok a metrószerelvények járnak Kőbánya-Kispest felé, és ugyanaz a nyomorul egy sáv vezet ki a repülőtérre a városból, amit még a háborúban építettek a németek. A burkolat rajta az új korszaké, vitathatatlan. Ismerjük sok négyzetcentiméterét közelről, hisz nem egy kollégánk szenvedett súlyos balesetet rajta, és nem egy helyszínre hordtunk ki koszorút. Elment mellettünk a világ. Miközben mellünket döngetve vízionáltunk, kibővült Prága és Bukarest, Schwechat óriássá nőtte ki magát, mi meg az út szélén maradtunk, és még mindig a délibáb dereng előttünk. Nagy erőfeszítéssel megváltoztatták a reptér nevét, ami nem lett hub, és most nehéz idők várnak rá. Lehet hazánkat országnak, köztársaságnak hívni, lehet újra és újra átírni alkotmányát, lehet mutogatni jobbra és balra, nem változtat semmit a lényegen. Ez Malévmagyarország. A király meztelen. Semmi nem működik, ami még látszólag igen, az csak az ott dolgozók elhivatottsága miatt. Ideig-óráig. Akik nem képesek elmenni innen, még tartják a frontot. De ez már front, egyre inkább az. Nem várom, hogy a politika képes legyen felülkerekedni önnön kicsinyességén. Nem fog. Kommunikálni fog, vagy épp hallgatni és másra mutogatni. A Malév csak az első volt a sorban. Az utolsó kapcsolja le a villanyt. A pilótáknak több jutott, ők megérinthették kékorrú gépük fémtestét."
_________________
"Úgy élj ahogy gondolkodsz, mert előbb-utóbb úgy fogsz gondolkodni ahogy élsz!"
|
Belépés
Blogok
GyIK
Bírjuk mi a bérleti díjat ha kell! 
